Nem csak a szerhasználó érintett: a hozzátartozók útja a felismerésig
Shutterstock
A függőség sosem nem pusztán egy ember problémája, hanem egy egész rendszer működési zavara. A változás ott indul el, hogy a rendszerben mindenki felismeri: csak a saját működésére van közvetlen ráhatása.
Bajzáth Sándorral az ELLE.hu a függőség rendszerszemléletű megközelítéséről, a hozzátartozók szerepéről és a határhúzás valódi jelentéséről beszélgetett.
A rendszer, amely újratermeli a függőséget
A függőség ritkán értelmezhető kizárólag egyéni problémaként: sokkal inkább kapcsolati és családi mintázatokba ágyazott jelenség. A gyerekek nagyon korán megtanulják, hogyan kezelik a szülők a stresszt, a konfliktust vagy a kudarcot, és ezek a megküzdési módok később észrevétlenül beépülnek a saját működésükbe is. A feszültség elfojtása, az indulatkezelési nehézségek vagy épp a tagadás generációról generációra öröklődhetnek.
A szakértő szerint ezek a sémák felnőttkorban is aktívak maradnak, különösen párkapcsolati helyzetekben.
Egy függő ritkán „önmagában” jelenik meg. Mindannyian hozunk genetikai, szociokulturális és családi mintákat, amelyek meghatározzák, hogyan kezeljük a feszültséget. Ezek a mélyen rögzült sémák felnőttkorban is erősen befolyásolják a működésünket
– mondja Bajzáth Sándor.
Nem ritka, hogy egy alkoholbeteg ember partnere maga is alkoholista családból érkezik, ahol az egyik szülő hasonló szerepben próbálta stabilizálni a rendszert. A gyerek túlélési stratégiája ilyenkor gyakran a folyamatos monitorozás: már a kulcs fordulásából tudja, milyen estére számíthat. Ez a készenléti állapot gyerekként adaptív lehet, felnőttként azonban beszűkíti a kapcsolódást és fenntartja a diszfunkcionális dinamikát.
A rendszerszemlélet nem hibáztat, hanem összefüggéseket keres. Ha egy szereplő – például a hozzátartozó – változtat a saját működésén, az az egész családi rendszerre hatással lehet. A kérdés nem az, ki a felelős, hanem az, ki hajlandó először kilépni a megszokott mintából.
Forrás: Freepik
A „megmentés” csapdája
A hozzátartozók gyakran hamarabb felismerik a problémát, mint maga a szerhasználó, mégis hosszú ideig a kontroll illúziójában maradnak. Alkudoznak, szabályokat állítanak fel, fenyegetnek vagy könyörögnek, miközben egyre több energiát fordítanak arra, hogy a másik ivását vagy droghasználatát befolyásolják. Közben saját szükségleteik, kapcsolataik és erőforrásaik háttérbe szorulnak.
Bajzáth Sándor szerint a fordulópont gyakran akkor jön el, amikor a hozzátartozó belátja a saját tehetetlenségét.
A hozzátartozó akkor kér segítséget, amikor belátja a saját tehetetlenségét. Amíg azt hiszi, hogy kontrollálni tudja a másik ivását vagy droghasználatát, nem fog változtatni. Ugyanaz a játszma zajlik, mint a függőnél, csak más szerepben
– fogalmaz a szakértő.
A folyamatos „megmentés” azonban fenntarthatja a problémát. Ha a család tompítja a következményeket – kimenti a munkahelyen, fedezi a hiányzásokat, elsimítja a konfliktusokat vagy akár anyagilag támogatja a szerhasználatot –, akkor a függő nem találkozik a döntései valós súlyával. A határhúzás ezzel szemben nem büntetés, hanem felelősség-visszaadás: annak kimondása, hogy bizonyos működéseket nem tolerálunk tovább.
Ez különösen nehéz, ha a függő nem partner, hanem gyerek vagy szülő. Ilyenkor erősebbek az érzelmi kötelékek és a társadalmi elvárások, ráadásul kiskorú gyerek esetében jogi felelősség is terheli a szülőt. A határhúzás mégis védő funkció: hosszú távon nagyobb esélyt ad a változásra, mint a következmények átvállalása. A hangsúly ilyenkor a fókusz áthelyezésén van – a másik helyett önmagunk működésének rendezésén.
Forrás: Freepik
Társfüggőség, felépülés és az absztinencia kérdése
A hozzátartozók közül sokan úgy érkeznek segítségért, hogy valójában a függő változását szeretnék elérni. A saját szerepük, mintázataik felismerése gyakran csak később történik meg. A társfüggő működés lényege az önfeladás, a kontroll és a határok elmosódása: az érintett folyamatosan a másik hangulatát, igényeit figyeli, miközben a saját szükségletei háttérbe szorulnak.
Bajzáth Sándor szerint a változás kulcsa a fókusz áthelyezése.
Ha jobban vagyok, tisztábban látom a határaimat és a szükségleteimet, és képes vagyok nemet mondani. Ez nem önzőség, hanem egészséges önvédelem. A felépülés nem az elszigetelődésről szól, hanem az egészséges kapcsolódásról
– hangsúlyozza a szakértő.
A folyamat része a szégyen, a bűntudat és az ambivalens érzések kimondása is. Fontos felismerés, hogy valakit lehet szeretni úgy is, hogy közben nem toleráljuk a romboló működését. A konkrét határhúzások – külön programok szervezése, ittas helyzetek kerülése, akár külön alvás – mind azt szolgálják, hogy a hozzátartozó visszaépítse saját életének kereteit és biztonságát. Súlyos esetben, például bántalmazásnál, külső segítség bevonása elengedhetetlen.
Az addiktológiai viták egyik visszatérő kérdése az absztinencia és a moderáció dilemmája. Bajzáth Sándor ebben egyértelmű álláspontot képvisel.
Nem mindenki alkoholista, aki alkoholt iszik, de akik hozzám kerülnek, többnyire már elveszítették a kontrollt. Ők ritkán lesznek újra szociális ivók. Az első korty el nem fogyasztása a legbiztosabb prevenció
– mondja.
Hozzáteszi: az absztinencia önmagában nem a végcél, hanem eszköz, amely lehetővé teszi a mélyebb önismereti munkát.
A felépülés hosszú folyamat, amelyben a szakember mellett a közösség is meghatározó szerepet játszhat. Csoportokban a résztvevők hiteles példákon keresztül láthatják, ki hol tart, milyen határokat húzott, és milyen következményekkel. A tartós változás nem egyik napról a másikra történik, de minden apró, tudatos lépés rendszerszinten is mozgást indíthat el.
