Erről a kezdeményezésről neked is hallanod kell: így találkozik a kietlen vidék és a kortárs művészet Spanyolországban
Shutterstock
A kortárs művészek munkájából készült szoborút az Albarrán Bourdai, egy madridi galériacsoport legújabb kezdeményezése, amit idén júniusban mutattak be a nagyközönségnek, és amely az ország legkevésbé lakott területét, Matarrañát tölti meg építészettel, művészettel és élettel.
A kelet-spanyolországi Matarraña sziklás tája valószínűtlen helyszínnek tűnhet a művészeti kereskedelem számára. Több mint két órányi autóútra Barcelonától és egy órányira a legközelebbi tengerparttól, a „kiürült Spanyolországban” található, egy olyan régióban, amelyet a 20. században bekövetkezett tömeges elvándorlás tett kopárrá, és amely azóta is az ország legkevésbé lakott régiója maradt. Pont ez vonzotta ide a madridi Albarrán Bourdais galéria alapítóit, akik egy ambiciózus művészeti kalandot álmodtak a vad dombokra. A céljuk? Újragondolni, mit jelent galériát látogatni – és közben életet lehelni egy elfeledett tájba.
A Solo Houses és a szoborösvény
A projekt első lépései 2010-ben indultak a Solo Houses nevű kezdeményezéssel: egy sor kísérleti lakóház épült Matarraña dombjai között, neves nemzetközi építészek tervei alapján. Az évek során a program kibővült, gyűjtők és művészetkedvelők kedvenc pihenőhelyévé, művészi menedékéve fejlődött, nagyméretű, helyspecifikus installációkkal, a most átadott szoborútvonallal és egy szálloda terveivel.
View this post on Instagram
Szoborösvény a semmi közepén
2025. június 15-én mutatták be hivatalosan a Solo Houses körül kialakított új szoborösvényt, amely 5 kilométeren keresztül kanyarog szőlők, domboldalak és csendes erdők között. Az installációk hatalmasak – és mégis szinte láthatatlanok, úgy simulnak bele a tájba, mintha mindig is ott lettek volna. Olyan nemzetközi művészek munkái sorakoznak itt, mint Mona Hatoum, José Dávila vagy Christian Boltanski. A művek nem harsányak, nem kiáltanak figyelemért: dialógusba lépnek a környezetükkel, árnyékba húzódnak, ha kell.
Nem csak galéria – univerzum
A projekt messze túlmutat a klasszikus galériaműködésen. Albarrán és Bourdais azt mondják, a céljuk nem egy „fehér falas” tér megteremtése volt, hanem egy teljes művészeti ökoszisztéma felépítése. Madridban galériát, Menorcán kúriát, Matarrañában pedig borászatot és most már egy természetbe ágyazott kiállítóteret működtetnek. Ráadásul friss engedélyt kaptak arra, hogy egy szállodát is építsenek a birtokon, melyet a chilei építész, Smiljan Radic tervez – a nyitás 2028-ra várható. Ez a fajta, lassan növekvő projekt egyszerre élményközpont és kurátori vízió, amelyből semmi sem véletlen.
Lassulás, találkozás, elmélyülés
Az ide látogató gyűjtők nem csak műalkotásokat néznek – hanem történeteket hallgatnak, alkotókkal beszélgetnek, boroznak a szőlőtőkék között, és néha csak ülnek egy installáció mellett, némán.
A valódi gyűjtők nem a mennyiségre, hanem az élményre vágynak
– vallja Bourdais.
Ezért szerveznek személyes látogatásokat, közös terepszemléket a művészekkel, nyitott stúdiókat a helyi mesterekkel. José Dávila mexikói művész például egy teljes hónapot töltött a régióban, hogy a tökéletes helyet találja alkotásai számára – a közeli Cretas falu kovácsa pedig maga dolgozott a szobrokon. Ez a fajta közösségi, lassú művészetteremtés ritka és értékes.
View this post on Instagram
Ahol a természeté az utolsó szó
Talán a legszebb gondolat az egész projekt mögött az, amit Albarrán így fogalmaz meg:
A művészet párbeszédben van a természettel – de a végén mindig a természet győz.
Ez érződik minden épületben, minden alkotásban, amely nem uralja, csak kiegészíti a tájat. Az egyik Solo House például mozgatható falakkal tűnik el a dombok között, mintha maga is része lenne a horizontnak. A szobrok hol árnyékot vetnek, hol szinte elpárolognak a fényben. Az összhatás nem egy szabadtéri múzeum – sokkal inkább egy csendes zarándoklat a kortárs művészet és a természet határán.
