Olasz Renátó első nagyjátékfilmjéről, a Minden csillagról
Fotó: Primoz Korosec
Olasz Renátó első nagyjátékfilmje, a Minden csillag egyetlen estére sűríti a fiatal felnőtt lét kereséseit: a hazatérés, az otthonteremtés és a kapcsolódás vágyát. A film középpontjában egy baráti társaság áll, akik egyetlen éjszaka alatt próbálják megérteni, mit jelent felnőni – és közben mennyire nehéz megőrizni azt a szabadságot, amit kamaszként még természetesnek éreztünk.
Az elle.hu Olasz Renátóval beszélgetett a vidékről Pestre költözés archetípusáról, a közösséghez tartozás vágyáról, a rendező–főszereplő kettős szerep természetességéről, az alkohol társadalmi mintáiról és arról, hogyan születik meg egy film közösségi alkotásként.
Vidékről Pestre – az otthonkeresés mint életérzés
„Fontos jellemzője a vidékről Budapestre költöző embernek, hogy éveken át nem találja a helyét: meghatározó tapasztalat, ahogyan keresi azokat a közösségeket, ahová tartozhat. Nálam ez idővel elmúlt. Kialakult körülöttem egy nagyon jó baráti társaság, és ma már azt érzem, megvan a saját helyem” – mondja Renátó, aki az otthonérzetet nemcsak térben, hanem apró gesztusokban, színekben és tárgyakban találja meg.
Az volt a célom, hogy olyan helyet teremtsek, ahol otthonosan érzem magam, és ahol a barátaim is azt mondják: ez a hely otthonos. Nagyon szeretek tárgyakat vásárolni, mindig is erős vonzódásom volt a belsőépítészethez – ez a világ egyszerűen lenyűgöz.
Budapest ma az élet és a munka központja számára, de más helyszínt is szívesen kipróbálna életvitelszerűen:
„Ha valaki elém állna azzal, hogy Renátó, itt van egy adag pénz, gyere, forgass egy filmet New Yorkban, egy pillanatig sem haboznék. Vagy akár Mexikóba, ami a másik nagy vágyam.”
View this post on Instagram
Rendező és főszereplő – visszatérés a szabadsághoz
A Minden csillag egyik érdekessége, hogy Renátó egyszerre állt a kamera előtt és mögött:
„Szerencsére egyáltalán nem volt nehéz, teljesen természetesnek éreztem. Már gimnáziumban, amikor elkezdtünk színházat csinálni, magától értetődő volt, hogy én is játszom mindenben. Ez a kettősség így szépen, organikusan alakult ki. A Minden csillagban mégsem volt kérdés, hogy játsszak.”
A döntés mögött az alkotás közösségi öröme állt:
„Nemcsak haza akartam visszatérni, hanem ahhoz a fajta közös, naiv, szabad alkotáshoz is, amit tizenhat évesen éltünk meg. Ahhoz a közösségi teremtésélményhez, amelynek természetes része volt az is, hogy én is színpadra, vagy most épp kamera elé állok.”
A film egyik kulcsgondolata a hazatérés ambivalenciája:
Ha hazamegyek, azoknak, akik ott maradtak, már nem vagyok az, aki voltam, de az sem, aki lettem. Mindenki ismerős, de mégis mindenki egyszerre ismeretlen is.
Egy este, sok réteg
A Minden csillag nem válaszokat kínál, inkább kérdéseket vet fel:
„Úgy álltam hozzá, hogy a film mutassa meg ezeknek az embereknek az életét. Ez az őszinte, nyers tekintet önmagában is rengeteg kérdést vet fel, és sok mindennel szembesíti a nézőt.”
A film egyik legfontosabb motívuma a kapcsolódás nehézsége:
„Közösen arra jutottunk, hogy egy ilyen buli csak akkor kezdődik el, ha inni kezdünk: kell az első, kell a második, hogy átlépjünk egy határt, és utána tudjunk egymás mellett jelen lenni. Szerintem ez sok mindent elmond arról, mennyire nehezen tudunk kapcsolódni egymáshoz.”
Renátó szerint a film rétegei egymásra épülnek:
Az első az, hogy van egy helyszín és egy baráti társaság. A második a különböző kapcsolati dinamikákról szól. És van egy harmadik is: a férfi-női viszonyok, az alkohol, a szerelem, a magány – mindez együtt a mi generációnk metaforája.
View this post on Instagram
Képekből történet – közösségi alkotás
A Minden csillag nem klasszikus forgatókönyvből, hanem improvizációból nőtt ki:
„Először képeket gyűjtöttünk, majd a színészekkel elkezdtük keresni a köztük lévő viszonyt a kamerával. A próbák alatt csak a szerepneveinken szólítottuk egymást, mindenki a karaktere múltját építette. Így vált minden helyzet természetessé – rájössz, hogy nem kell csinálnod semmit. Önmagadban is érdekes vagy, mert az a tudás mind ott van mögötted.”
